keletre

Ez életem első stoppos kalandja -  életreszóló élmény. Mivel nagy divatja van és rengeteg ismerősöm mesélte stoppos kalandjait Csehországon és Lengyelországon belül, így úgy döntöttünk mi is, hogy kipróbáljuk. 

Az előzmények: Couchsurfing-et sem próbáltam még előtte. Mondjuk nem teljesen igaz a couchsurfing a mostani szituációmra, mert kint létem alatt megismertem Michalt, a lengyel srácot, aki előző évben kint tanult a szobatársammal. Kedvesen felajánlotta, hogy van egy üres szobájuk a külvárosi lakásukban, úgyhogy ha gondoljuk irány Krakkó! Én a szobatársammal terveztem az utat, de sajnos nem tudott eljönni, viszont még nem voltam Krakkóban, így mindenképpen el akartam menni. Egyedül vágtam neki az útnak. Odafele vonattal mentem Česky Těsin-ig, a cseh határig. A  vonat 30 perces késéssel indult. Viszont az állomáson megismerkedtem egy lengyel lánnyal, aki éppen hazafelé igyekezett pár napra és ő is Krakkóba tartott. Ennek örültem, nem kellett egyedül utaznom. 

Česky Těsinnél gyalog keltünk át a határon, egy kis hídon és már ott is volt, láss csodát!!!! Polsky Cieszyn! Mik vannak! :-) No igen! Itt meg kellett találni valami kis eldugott buszmegállót, ahonnan mennek a buszok Krakkóba. Ez volt a legolcsóbb megoldás! Ez nem volt egyszerű művelet! Mivel a határ másik felén már nem beszélnek csehül, így hiába beszéltem az ott lakókhoz. Az idősek, csak azt mondogatták, hogy dálekó, dálekó (Messze). Mondom szuper! De merre??? :-) A lengyel csaj, iszonyat szégyenlős volt kérdezősködni. Én meg mérges, hogy könyörgöm az anyanyelve!!! Én meg itt szerencsétlenkedek, angolul, csehül, oroszul! :-) Vicces volt! Végül megtaláltam. A buszsofőr nagyon nagy forma volt. Még diák kedvezményt is adott. Potom összegért tettem meg a 4 és fél órás utat, ami 5 lett. Így értem épségben Krakkóba. Ahol az első utam a Tourinform volt, hogy szerezzek egy térképet és megtaláljam a találkozóhelyet, amit M. kijelölt. 

Öt fantasztikus napot töltöttem Krakkóban, erről egy későbbi blogbejegyzésben részletesen beszámolok majd. Stoppolás! Szóval, M. kitalálta, hogy visszajön velem Olmützbe, mert még találkozni akar a többiekkel, Steffel. Neki nem nagyon van pénze, mi lenne, ha ketten stoppolnánk. Természetesen egyből rábólintottam. 

Útinaplómnak köszönhetően részletesen be tudok számolni a kalandról és a gyorsaságról! Krakkóból- Bielsko-Biala-ba jutottunk el 8.15-10.15-re. Itt egy csaj vitt minket, aki magyar szakon tanul Krakkóban!!!!! Élvezte, hogy beszélhet velem magyarul. Négy hónap "csak angol" után, viszont én szégyelltem magam, hogy ő milyen gyönyörű kifejezéseket használ, amik nekem eszembe sem jutnak. Szenzációs élmény volt. Örökre szívembe zártam. Itt 15 perces stopp következett és 10.30-10.45-re Jasienica-ban voltunk, ahova egy apuka vitt el minket.  Itt egy fiatal Hondás srác vett fel minket, aki nagyon jó fej volt, ő is stoppolt régen.  11.00-11-30-ig utaztunk Cieszy-ig a határig vele. A határhoz közeli benzinkúton tett le minket, ez kapóra jött, elvégeztük egészségügyi teendőinket és ettünk. Egy Land Roveres férfi vett fel minket, aki nagyon jó fej volt. Elmesélte, hogy amikor Spanyolországban tanult egy Mária nevezetü hölgyemény volt a szerelme, aki most történész és az újságban is volt a múltkor. Mikor rákérdeztem a vezetéknevére, természetesen "nem emlékezett". Jót nevettünk az ő élményein, illetve mi is meséltünk neki, milyen az ösztöndíjas kintlét, stb. Ő Csehországon belül, Frydek-Misteken tett le minket.  

Nagyon rossz helyen voltunk, így egy közeli buszmegállóban kezdtünk el stoppolni. Felvett minket egy anyuka a lányával. Csak csehül tudott, közölte, hogy csodálja, hogy tudok csehül (nem tudok), mert a magyarok furák, semmilyen nyelven nem tudnak, mert milyen nehéz a nyelvünk. Többször járt hazánkban, nagyon szereti. Viszont megdorgált minket, hogy veszélyes, amit csinálunk. 12.30-ra Novy Yičinben voltunk. No itt voltak komplikációk. M. nem akarta megérteni, hogy ahol ő stoppol, senki nem fog megállni. 1. mert lehetetlen, 2. mert életveszélyes. Hiába magyaráztam neki, hogy esélytelen, több éve vezetek, kizárt, hogy itt megálljak bárkinek. Persze, így is lett. Én leültem egy biztonságos helyre és elmajszoltam az almámat, ő meg próbálkozott. Itt aztán egy hosszas gyaloglás történt a szántóföldön. 50 percet vesztegeltünk a semmiben, mert nem akarta elhinni, hogy esélytelen a stoppos helyzetünk. Ezután lementünk az általam ajánlott helyre, ami messze volt, de kb. 5 perc múlva felvett minket egy fiatal pár. Ők irtó kedvesek voltak, egészen az Olmütz-i vasútállomásig vittek minket, amiért nagyon hálásak voltunk. Jót beszélgettünk a munkalehetőségekről Csehországban, Lengyelországban és Magyarországon. Külön dícséretet kaptam, mert azt hitték, csehül tanulok az egyetemen, majd amikor valamelyik szót angolul kérdeztem M.-től, hogy nem tudom, hogyan kell mondani. Ledöbbentek. Ebből annyi a tanulság, hogy a csehek nem tudják felmérni a nyelvi képességeinket, mert én nem tudok csehül. El nem rabolnak, kiválóan vásárolok (hétköznapi dolgok),de amit ők mondtak az túlzás. :-)

 Pontosan 14.16-kor ott voltunk Olmützben. Koszosan, leégve, de épségben. Azóta is kedves emlékként szívünkbe zárva ezt a napot, és email váltásaink során vidáman emlegetve ezt a nagyszerű élményt! 

A kalandvágy, a repüléstől való félelem eddig ismeretlen utakra terelt. Hallottam már kósza híreket arról, hogy van, aki vonattal jutott el Isztambulig. Gondoltam magamban, hogy miért ne? Az olcsóbb repülőjegyekről már úgyis lemaradtunk a szaktársammal, és valahogy el kellett jutni az egy hét múlva kezdetét vevő nyári egyetemünk színhelyére, Isztambulba. Két nappal az indulás előtt, és öt nappal a tanfolyam kezdete előtt vettem meg a vonatjegyet Nyíregyházán, ahol szegény pénztáros néni még soha nem hallott ilyet, hogy van, aki vonattal jutna el Törökországba. A jegy 35 ezer forintba került, egy irányba. Menettértit megéri vásárolni, hiszen akkor 45-50 ezer forintból kijön oda-vissza. (Ez 2012-es adat, de gondolom túl sokkal nem drágultak a jegyek). A menettérti jegy egy hónapig érvényes. Sajnos Budapesttől Isztambulig nem ment közvetlen vonat, ezért többször át kellett szállnunk.

Egy verőfényes, szombat délután indult a vonat a Keleti pu.-ról. EuroCity-vel utaztunk, ami a határig percre pontosan tartotta a menetidőt. Gyönyörű tájakon robogott a vonat, és észre sem vettük, máris a magyar-szerb határon voltunk. Itt az útlevél ellenőrzés és a mozdonycsere elvett egy kis időt. Miután útnak indultunk, az első 40 km-t elég lassan tettük meg, közel egy óra (!) alatt (bár ezt a menetidőt a Budapest-Pázmáneum között közlekedők nem érezhetik túl soknak). De szerencsénkre csak fél órás késést szedtünk össze Belgrádig, ahova este 9 óra után érkeztünk meg, így pontosan fél óránk maradt a Szófiába tartó vonatra átszállni. Nem nagyon örültem volna, ha az éjszakát a belgrádi pályaudvaron kellett volna töltenünk. 
A vonatot hamar megtaláltuk, viszont azon hely már nem nagyon volt. Egy szerb család mellett találtunk végül két üres helyet. Többeknek azonban nem volt ilyen szerencséjük, és a folyosón állva utaztak. Az idő már kezdett lehűlni, és ez egy kicsit felfrissített minket, így könnyebben tudtunk ébren maradni. 

Kisebb sokk-ként ért minket, amikor a kalauz jött a jegyeket ellenőrizni, és szerb-angol-német keverék nyelven tudtunkra adta, hogy a vonat Skopjéba megy. Útitársammal kikerekedett szemekkel néztünk össze, de pár perc múlva kerítettek egy angolul beszélő fiatalt, aki elmagyarázta, hogy a kocsikat Nisben szétkapcsolják, és ott át kell majd mennünk a vonat végébe. A család nagyon kedves volt, hajnali kettő körül, Nisbe érve szóltak, hogy most kell átszállnunk, még a csomagokat is segítették levarázsolni a fenti csomagtartóról. Egy kisebb csatával felért, míg a hatalmas bőröndökkel átverekedtük magunkat a szük folyosón álló embertömegen a mögöttünk lévő kocsiba. Itt sokkoló látvány fogadott minket, szinte még a csilláron is emberek lógtak. Úgy döntöttünk, hogy rajtuk már nem verekedjük át magunkat, a hátrébb lévő szerelvényekben sem lehet jobb a helyzet, így megálltunk a WC előtti részen. Elég sokat vesztegeltünk Nisben, míg végül elindult a vonat. A biztonságra nem nagyon adtak, ha mi nem csukjuk be a hátsó ajtót, akkor akár láblógatva is utazhattunk volna végig.

A határig viszonylag kevés helyen álltunk meg. Aludni, sőt ülni sem tudtunk, felválltva guggoltuk, álltuk végig a kb 5-6 órás utat. Pirkadat után az élet is beindult a vonaton, az emberek- rajtunk keresztül- elkezdtek mosdóba járni, és némelyikük kíváncsian szóba is elegyedett velünk, az idősebbek németül, a fiatalabbak angolul. A határ előtt kisebb-nagyobb mozgolódásra lettünk figyelmesek, de ekkor még nem értettük, hogy mi történik.

A szerb-bolgár határon nem álltunk a szokásosnál többet. Én nagyobb ellenőrzésre számítottam, lévén, hogy Bulgária EU-s tagállam. A határ átlépése után már mintha gyorsabban telt volna az idő, és lassan megérkeztünk Szófiába. A végállomás előtt újra nagy mozgolódás támadt, és fura csomagokat kezdtek előszedni emberek a vonat minden zegéből-zugából. Volt, aki nem aprózta el, és utazótáskát pakolt tele, majd még mielőtt beértünk volna az állomásra, leszállt a már lassító vonatról. 

Bulgária fővárosában 12 órát kellett várnunk a csatlakozásra. Nagyon lassan telt az idő, de szerencsére az állomáson volt wifi, és haza tudtunk üzenni az otthoniaknak, hogy minden rendben van. A hosszú várakozás alatt eszünkbe jutott, hogy megkérdezzük, nem kell-e véletlenül valami plusz jegy a török vonatra. Jól is tettük, hogy utánajártunk a dolgoknak, mert kiderült, hogy 10 euróért kiegészítő jegyet kell venni, mivel a török vonat csak fekvőhelyes kocsikkal közlekedik.

Szófiában nagyon vigyázni kell a "segítőkész" emberekkel, akik szívesen cipelik helyettünk a csomagot, segítenek felszállni a vonatra, viszont mindezt jó pár eurós "hálapénzért" teszik, amit persze csak utána kérnek. 

A vonatunk hét óra körül indult. Megvártuk, míg a török kalauz ellenőrzi a jegyünket, majd magunkra csuktuk a kupé ajtaját, és útitársam mély álomba is szenderült. Én zenét hallgatva néztem még a tájat napnyugtáig, majd engem is elnyomott az álom, hiszen addigra már több, mint 24 órája nem aludtam.

A bolgár-török határon ébredtünk fel hajnali kettő körül, amikor dörömböltek a kupéajtón, hogy "passport controll". Átérve a török oldalra le kellett szállnunk a vonatról, majd az útlevél és vízumellenőrzés után buszokhoz tereltek minket, és azzal folytattuk utunkat. A török buszok nagyon kényelmesek, és ez esetben túlzottan légkondicionáltak is voltak. Egyszer álltunk meg egy rövid pihenőre. Reggel hat órakor végre elértük Isztambult, és leszállva a buszról, a hajnali napsütésben mélyet lélegezhettem a tenger illatától a friss hajnali levegőbe, majd útnak indultam megkeresni, és elfoglalni a kollégiumi szállásomat...