A kalandvágy, a repüléstől való félelem eddig ismeretlen utakra terelt. Hallottam már kósza híreket arról, hogy van, aki vonattal jutott el Isztambulig. Gondoltam magamban, hogy miért ne? Az olcsóbb repülőjegyekről már úgyis lemaradtunk a szaktársammal, és valahogy el kellett jutni az egy hét múlva kezdetét vevő nyári egyetemünk színhelyére, Isztambulba. Két nappal az indulás előtt, és öt nappal a tanfolyam kezdete előtt vettem meg a vonatjegyet Nyíregyházán, ahol szegény pénztáros néni még soha nem hallott ilyet, hogy van, aki vonattal jutna el Törökországba. A jegy 35 ezer forintba került, egy irányba. Menettértit megéri vásárolni, hiszen akkor 45-50 ezer forintból kijön oda-vissza. (Ez 2012-es adat, de gondolom túl sokkal nem drágultak a jegyek). A menettérti jegy egy hónapig érvényes. Sajnos Budapesttől Isztambulig nem ment közvetlen vonat, ezért többször át kellett szállnunk.

Egy verőfényes, szombat délután indult a vonat a Keleti pu.-ról. EuroCity-vel utaztunk, ami a határig percre pontosan tartotta a menetidőt. Gyönyörű tájakon robogott a vonat, és észre sem vettük, máris a magyar-szerb határon voltunk. Itt az útlevél ellenőrzés és a mozdonycsere elvett egy kis időt. Miután útnak indultunk, az első 40 km-t elég lassan tettük meg, közel egy óra (!) alatt (bár ezt a menetidőt a Budapest-Pázmáneum között közlekedők nem érezhetik túl soknak). De szerencsénkre csak fél órás késést szedtünk össze Belgrádig, ahova este 9 óra után érkeztünk meg, így pontosan fél óránk maradt a Szófiába tartó vonatra átszállni. Nem nagyon örültem volna, ha az éjszakát a belgrádi pályaudvaron kellett volna töltenünk. 
A vonatot hamar megtaláltuk, viszont azon hely már nem nagyon volt. Egy szerb család mellett találtunk végül két üres helyet. Többeknek azonban nem volt ilyen szerencséjük, és a folyosón állva utaztak. Az idő már kezdett lehűlni, és ez egy kicsit felfrissített minket, így könnyebben tudtunk ébren maradni. 

Kisebb sokk-ként ért minket, amikor a kalauz jött a jegyeket ellenőrizni, és szerb-angol-német keverék nyelven tudtunkra adta, hogy a vonat Skopjéba megy. Útitársammal kikerekedett szemekkel néztünk össze, de pár perc múlva kerítettek egy angolul beszélő fiatalt, aki elmagyarázta, hogy a kocsikat Nisben szétkapcsolják, és ott át kell majd mennünk a vonat végébe. A család nagyon kedves volt, hajnali kettő körül, Nisbe érve szóltak, hogy most kell átszállnunk, még a csomagokat is segítették levarázsolni a fenti csomagtartóról. Egy kisebb csatával felért, míg a hatalmas bőröndökkel átverekedtük magunkat a szük folyosón álló embertömegen a mögöttünk lévő kocsiba. Itt sokkoló látvány fogadott minket, szinte még a csilláron is emberek lógtak. Úgy döntöttünk, hogy rajtuk már nem verekedjük át magunkat, a hátrébb lévő szerelvényekben sem lehet jobb a helyzet, így megálltunk a WC előtti részen. Elég sokat vesztegeltünk Nisben, míg végül elindult a vonat. A biztonságra nem nagyon adtak, ha mi nem csukjuk be a hátsó ajtót, akkor akár láblógatva is utazhattunk volna végig.

A határig viszonylag kevés helyen álltunk meg. Aludni, sőt ülni sem tudtunk, felválltva guggoltuk, álltuk végig a kb 5-6 órás utat. Pirkadat után az élet is beindult a vonaton, az emberek- rajtunk keresztül- elkezdtek mosdóba járni, és némelyikük kíváncsian szóba is elegyedett velünk, az idősebbek németül, a fiatalabbak angolul. A határ előtt kisebb-nagyobb mozgolódásra lettünk figyelmesek, de ekkor még nem értettük, hogy mi történik.

A szerb-bolgár határon nem álltunk a szokásosnál többet. Én nagyobb ellenőrzésre számítottam, lévén, hogy Bulgária EU-s tagállam. A határ átlépése után már mintha gyorsabban telt volna az idő, és lassan megérkeztünk Szófiába. A végállomás előtt újra nagy mozgolódás támadt, és fura csomagokat kezdtek előszedni emberek a vonat minden zegéből-zugából. Volt, aki nem aprózta el, és utazótáskát pakolt tele, majd még mielőtt beértünk volna az állomásra, leszállt a már lassító vonatról. 

Bulgária fővárosában 12 órát kellett várnunk a csatlakozásra. Nagyon lassan telt az idő, de szerencsére az állomáson volt wifi, és haza tudtunk üzenni az otthoniaknak, hogy minden rendben van. A hosszú várakozás alatt eszünkbe jutott, hogy megkérdezzük, nem kell-e véletlenül valami plusz jegy a török vonatra. Jól is tettük, hogy utánajártunk a dolgoknak, mert kiderült, hogy 10 euróért kiegészítő jegyet kell venni, mivel a török vonat csak fekvőhelyes kocsikkal közlekedik.

Szófiában nagyon vigyázni kell a "segítőkész" emberekkel, akik szívesen cipelik helyettünk a csomagot, segítenek felszállni a vonatra, viszont mindezt jó pár eurós "hálapénzért" teszik, amit persze csak utána kérnek. 

A vonatunk hét óra körül indult. Megvártuk, míg a török kalauz ellenőrzi a jegyünket, majd magunkra csuktuk a kupé ajtaját, és útitársam mély álomba is szenderült. Én zenét hallgatva néztem még a tájat napnyugtáig, majd engem is elnyomott az álom, hiszen addigra már több, mint 24 órája nem aludtam.

A bolgár-török határon ébredtünk fel hajnali kettő körül, amikor dörömböltek a kupéajtón, hogy "passport controll". Átérve a török oldalra le kellett szállnunk a vonatról, majd az útlevél és vízumellenőrzés után buszokhoz tereltek minket, és azzal folytattuk utunkat. A török buszok nagyon kényelmesek, és ez esetben túlzottan légkondicionáltak is voltak. Egyszer álltunk meg egy rövid pihenőre. Reggel hat órakor végre elértük Isztambult, és leszállva a buszról, a hajnali napsütésben mélyet lélegezhettem a tenger illatától a friss hajnali levegőbe, majd útnak indultam megkeresni, és elfoglalni a kollégiumi szállásomat...