keletre

Már Shakespeare Rómeó és Júliája előtt, a 7. században ismert volt Arábia szívében egy hasonlóan tragikus történet két szerelmesről, mely aztán az egész muszlim világban több költőt is megihletett.

Qays inb al-Mulawwah (645-688) a Banu 'Amir törzs költője volt. Ragadványnevét (laqab), a Majnunt azért kapta, mert őrülten szerelmes volt Leyla bint Mahdi ibn Sa’d-ba, ugyanis a majnun őrültet, bolondot jelent.

A történet dióhéjban arról szól, hogy Qays már gyerekként szerelmes lesz Leylába. Később meg is kéri a lány kezét, azonban Leyla apja nem engedi, hogy  a lánya feleségül menjen Majnunhoz, hanem egy másik férfihoz adja hozzá. Majnun teljesen beleőrül ebbe, és a sivatagba költözik. Később Leyla a férjével a mai Irak területére költözik, és ott betegségben hal meg. Vannak, akik úgy tartják, hogy a be nem teljesült szerelembe hal bele. Majd Majnun is meghal azon a helyen, ahol Leyla sírja van, de előtte a közelben lévő három kőbe verseket vés.

A perzsa irodalomban Nizami Ganjavi tette népszerűvé a történetet. Nizami Khamsájának a  harmadik költeménye a Leyli o Majnun.
Az azerbajdzsáni irodalomban Fuzúli és Tabrizi dolgozta fel a 16. században. Álljon itt egy részlet Fuzúli művéből:

(Majnun szerelmi vallomása Leylának)
"Szólt Medzsnún: Tündér termetű leány,
Száraz bozótra, hej, tüzet ne hányj!
Engem felgyújt már halovány árnyad,
Fogytán türelmem, hogy hozzád járjak. 
Jaj, jázmin-keblű, már pihenjél meg,
Ne vesd rám fényét arcod tükrének!
Ily kicsinyeknek, testetleneknek,
Mi hasznuk, hogyha tükörbe lesnek?
Szememben fény volt, hej, húri, aznap
Szememnek arcod tükrét nem adtad. 
Nehezebb immár tégedet látnom –
Mért állsz elémbe mostan, virágom? 
Frígyünket Allah erőssé tette,
Lelkem lelkeddel egyesítette. 
Látásra vágyam már nékem nincsen –
A hiuságtól mentsen az Isten. 
Jaj, te szív-rabló, örömet én már
Kaptam lelkemben, jaj, lelkemért kár!
Hosszú ideje, lelkem elszálla,
Más lelket rejt már testemnek sátra. 
Kedves, testemben te vagy a lelkem,
Fény vagy szememben, vér vagy eremben
Engem magamtól elválasztottál –
Felmutatnálak, kinek ragyognál?
Te vagy, ki bévül töltesz meg engem, 
Nem is vagyok már, csak te vagy bennem. 
Te vagy, ki most is bennem sugárzol,
Megmenekültem mindenki mástól. 
Ha én volnék én, te hol lakoznál?
S én is mi volnék, ha te nem volnál?
Mikor tevéled vagyok már telve,
Kereshetem a világon szerte
Léted jeleit, magamtól távol,
Kutathatom, de meg nem találom."

(Kónya Lajos fordítása)

A költemény a szúfi költőket is megihlette. Náluk Leyla a Szeretett-tel kapcsolódik össze. Az arab Layla nevet sokszor éjszakának fordítják, ami viszont valójában laylat-nak hangzik. A layla jelentése transzot, extázist jelent, amit azután érez az ember, hogy (sok) bort ivott. Ezzel egy elvont, misztikus értelmet is adhatunk az egész történetnek, ahol Leyla a bort jelenti. Ezzel el is érkeztünk tehát a szúfi költészethez, a borhoz és a benghez, de ez már egy másik történet....

A bejegyzés végén pedig egy indiai musicalt szeretnék megosztani. Ennek a története kicsit eltér a fentebb leírtaktól. Röviden összefoglalom:
E változat szerint Leyla és Majnun az iskolában találkoztak, és a lány annyira elvette a fiú eszét, hogy az nem tudott a tanulásra koncentrálni. Ezt meglátva a tanító meg akarta büntetni Majnunt úgy, hogy pálcával elveri a kezét. Leyla azonban a saját kezét tartotta oda, hogy azt verje meg a tanító. Gyerekkorukban elváltak az útjaik, csak később találkoztak újra. Majnun megölte Leyla bátyját, ezért halálra ítélték. Leyla, hogy megmentse szerelmét, hozzáment egy másik férfihoz, akinek már oda volt ígérve. akit azonban nem szeretett. Észrevette a férfi, hogy a felesége szíve másé, és Majnunhoz vágtatott, hogy megölje. Párviadal során ez meg is történt. Szerelme halálhíréről értesülve Leyla is véget vetett az életének, és a Túlvilágon teljesedett be a szerelmük.

„Egy Isten létezik. Maga a valóság.
Ő az aki teremt, mindenütt jelen van.
Nincs benne félelem, nincs benne gonoszság.
Az idő nem köti, nem is hal meg soha.
Önmagától létező.
S a Gurú kegyelme által [juthatunk el hozzá].
            [Múl Mantra, Srí Gurú Granth Száhib:1]

            (Varga Csaba Béla fordítása)

A minap kezembe akadt Radnóti Alice egyik könyve, ami a szikhekről szól, és mivel nagyon élvezetes és érdekes könyvnek tartom, gondoltam, hogy írok róla egy bejegyzést.

Radnóti Alice az ELTE BTK-n végzett, ahol Ázsia-tanulmányokat is folytatott. Diplomáját történelem, politológia, India története szakokon szerezte. A történelemtudomány kandidátusa. Öt évig Indiában is élt, ahol a delhi Magyar Kulturális Központot vezette. Speciális érdeklődési köre a szikh vallás története, a pandzsábi régió (India és Pakisztán) kulturális- és politikatörténete.

Radnóti  Alice "India oroszlánjai, A szikhek" című könyve tulajdonképpen a szikhek történelmét írja le a vallásalapítástól napjainkig, rendkívül olvasmányos és közérthető formában. Annak ellenére, hogy egy ismeretterjesztő könyvről van szó, az olvasás közben megelevenedtek a szemem előtt a szikhek által vívott csaták, a templomaik: a gurdvárák.

A könyv tizenöt fejezetből áll, amelyek végigvezetnek bennünket a szikh vallás születésétől, az első tíz guru korán, a Khálszá-testvériség megalapításán, a Gurú Granth Száhib, azaz a szikhek szent könyvének guruként való elismerésén, az önálló szikh állam korán, a brit gyarmati koron, a független India megszületésén, Indira Gandhi meggyilkolásán át napjaink szikh közösségének a koráig.

Ahogy említettem, a könyv elsősorban a szikhek történelmére koncentrál, a vallási kérdésekkel kevésbé foglalkozik. Nem írja le részletesen a szikh vallás követőinek előírt vallási feladatokat, viszont a leglényegesebbekre- ami megkülönbözteti a szikheket a hinduktól-kitér, úgymint az Egyistenhit, a tíz gurú és a Gurú Granth Száhib gurúként való tisztelete, a haj levágásának tilalma, amit gondosan kontyba rendezve a turbán alatt viselnek, a szakáll nyírásának tilalma, a jobb csuklójukon hordott acél karperec. Tehát, aki a szikh vallás rejtelmeiben szeretne elmélyedni, annak más szakirodalom ajánlott, viszont ezzel a világgal való megismerkedéshez kiváló segítséget nyújt a könyv.

Kiadó: Kelet Kiadó
Év: 2008
Oldalszám: 223
Értékelés: 10/10

Ez életem első stoppos kalandja -  életreszóló élmény. Mivel nagy divatja van és rengeteg ismerősöm mesélte stoppos kalandjait Csehországon és Lengyelországon belül, így úgy döntöttünk mi is, hogy kipróbáljuk. 

Az előzmények: Couchsurfing-et sem próbáltam még előtte. Mondjuk nem teljesen igaz a couchsurfing a mostani szituációmra, mert kint létem alatt megismertem Michalt, a lengyel srácot, aki előző évben kint tanult a szobatársammal. Kedvesen felajánlotta, hogy van egy üres szobájuk a külvárosi lakásukban, úgyhogy ha gondoljuk irány Krakkó! Én a szobatársammal terveztem az utat, de sajnos nem tudott eljönni, viszont még nem voltam Krakkóban, így mindenképpen el akartam menni. Egyedül vágtam neki az útnak. Odafele vonattal mentem Česky Těsin-ig, a cseh határig. A  vonat 30 perces késéssel indult. Viszont az állomáson megismerkedtem egy lengyel lánnyal, aki éppen hazafelé igyekezett pár napra és ő is Krakkóba tartott. Ennek örültem, nem kellett egyedül utaznom. 

Česky Těsinnél gyalog keltünk át a határon, egy kis hídon és már ott is volt, láss csodát!!!! Polsky Cieszyn! Mik vannak! :-) No igen! Itt meg kellett találni valami kis eldugott buszmegállót, ahonnan mennek a buszok Krakkóba. Ez volt a legolcsóbb megoldás! Ez nem volt egyszerű művelet! Mivel a határ másik felén már nem beszélnek csehül, így hiába beszéltem az ott lakókhoz. Az idősek, csak azt mondogatták, hogy dálekó, dálekó (Messze). Mondom szuper! De merre??? :-) A lengyel csaj, iszonyat szégyenlős volt kérdezősködni. Én meg mérges, hogy könyörgöm az anyanyelve!!! Én meg itt szerencsétlenkedek, angolul, csehül, oroszul! :-) Vicces volt! Végül megtaláltam. A buszsofőr nagyon nagy forma volt. Még diák kedvezményt is adott. Potom összegért tettem meg a 4 és fél órás utat, ami 5 lett. Így értem épségben Krakkóba. Ahol az első utam a Tourinform volt, hogy szerezzek egy térképet és megtaláljam a találkozóhelyet, amit M. kijelölt. 

Öt fantasztikus napot töltöttem Krakkóban, erről egy későbbi blogbejegyzésben részletesen beszámolok majd. Stoppolás! Szóval, M. kitalálta, hogy visszajön velem Olmützbe, mert még találkozni akar a többiekkel, Steffel. Neki nem nagyon van pénze, mi lenne, ha ketten stoppolnánk. Természetesen egyből rábólintottam. 

Útinaplómnak köszönhetően részletesen be tudok számolni a kalandról és a gyorsaságról! Krakkóból- Bielsko-Biala-ba jutottunk el 8.15-10.15-re. Itt egy csaj vitt minket, aki magyar szakon tanul Krakkóban!!!!! Élvezte, hogy beszélhet velem magyarul. Négy hónap "csak angol" után, viszont én szégyelltem magam, hogy ő milyen gyönyörű kifejezéseket használ, amik nekem eszembe sem jutnak. Szenzációs élmény volt. Örökre szívembe zártam. Itt 15 perces stopp következett és 10.30-10.45-re Jasienica-ban voltunk, ahova egy apuka vitt el minket.  Itt egy fiatal Hondás srác vett fel minket, aki nagyon jó fej volt, ő is stoppolt régen.  11.00-11-30-ig utaztunk Cieszy-ig a határig vele. A határhoz közeli benzinkúton tett le minket, ez kapóra jött, elvégeztük egészségügyi teendőinket és ettünk. Egy Land Roveres férfi vett fel minket, aki nagyon jó fej volt. Elmesélte, hogy amikor Spanyolországban tanult egy Mária nevezetü hölgyemény volt a szerelme, aki most történész és az újságban is volt a múltkor. Mikor rákérdeztem a vezetéknevére, természetesen "nem emlékezett". Jót nevettünk az ő élményein, illetve mi is meséltünk neki, milyen az ösztöndíjas kintlét, stb. Ő Csehországon belül, Frydek-Misteken tett le minket.  

Nagyon rossz helyen voltunk, így egy közeli buszmegállóban kezdtünk el stoppolni. Felvett minket egy anyuka a lányával. Csak csehül tudott, közölte, hogy csodálja, hogy tudok csehül (nem tudok), mert a magyarok furák, semmilyen nyelven nem tudnak, mert milyen nehéz a nyelvünk. Többször járt hazánkban, nagyon szereti. Viszont megdorgált minket, hogy veszélyes, amit csinálunk. 12.30-ra Novy Yičinben voltunk. No itt voltak komplikációk. M. nem akarta megérteni, hogy ahol ő stoppol, senki nem fog megállni. 1. mert lehetetlen, 2. mert életveszélyes. Hiába magyaráztam neki, hogy esélytelen, több éve vezetek, kizárt, hogy itt megálljak bárkinek. Persze, így is lett. Én leültem egy biztonságos helyre és elmajszoltam az almámat, ő meg próbálkozott. Itt aztán egy hosszas gyaloglás történt a szántóföldön. 50 percet vesztegeltünk a semmiben, mert nem akarta elhinni, hogy esélytelen a stoppos helyzetünk. Ezután lementünk az általam ajánlott helyre, ami messze volt, de kb. 5 perc múlva felvett minket egy fiatal pár. Ők irtó kedvesek voltak, egészen az Olmütz-i vasútállomásig vittek minket, amiért nagyon hálásak voltunk. Jót beszélgettünk a munkalehetőségekről Csehországban, Lengyelországban és Magyarországon. Külön dícséretet kaptam, mert azt hitték, csehül tanulok az egyetemen, majd amikor valamelyik szót angolul kérdeztem M.-től, hogy nem tudom, hogyan kell mondani. Ledöbbentek. Ebből annyi a tanulság, hogy a csehek nem tudják felmérni a nyelvi képességeinket, mert én nem tudok csehül. El nem rabolnak, kiválóan vásárolok (hétköznapi dolgok),de amit ők mondtak az túlzás. :-)

 Pontosan 14.16-kor ott voltunk Olmützben. Koszosan, leégve, de épségben. Azóta is kedves emlékként szívünkbe zárva ezt a napot, és email váltásaink során vidáman emlegetve ezt a nagyszerű élményt! 

A héten részt vettünk a Török Kávéházi Estek rendezvénysorozaton az Andrássy úton újonnan nyílt Yunus Emre Török Kulturális Intézetben. Az előadó Fodor Gábor, turkológus volt (ELTE- doktorandusz), aki az előadásnak ezt a figyelemfelkeltő és egyben hatásvadász címet adta: "Vámbéry Ármin: kém, kettős ügynök vagy tudós?" 

Most nem fogok részletes Vámbéry életrajzzal szolgálni, mivel több 10 bejegyzés is kevés lenne. Mivel idén emlékezünk meg Vámbéry Ármin halálának 100. évfordulójára, ezért lesznek Vámbérys blogbejegyzések bőven. 

Az előadás színvonalas volt és nagyon jó hangulatban telt el. Sokan voltunk, körülbelül 100-an, ebből fiatal, 20-30 év körüli korosztályból kb. 20 fő. Amit nagyon sajnáltunk. Hiszen ezek az előadások nagyon jó lehetőséget adnak arra, hogy az ember tudása kicsit bővüljön, hiszen mindig résztémákat érintenek az előadók, némi előzménnyel. 

Vámbéry Ármin (1831-ben vagy 1832-ben született Szentgyörgyön és 1913-ban halt meg Budapesten). Szegény zsidó családban született és három éves korában megbénult a bal lába (sánta dervis). Népiskolában tanult, majd 12 éves korában szabóinasnak állt. Később piarista, majd evangélikus gimnáziumba járt. 16 éves korára már több nyelven folyékonyan beszélt. 

Eötvös József támogatásával jutott el 1857-ben Konstantinápolyba. Itt Husszain Daim pasa házitanítója volt. Tökéletesen megtanulta a nyelvet és elsajátította a kultúrális szokásokat, maximálisan asszimilálódott új környezetébe. Érdemes belegondolni, hogy 1857-ról beszélünk! Nem nagyon rajongtak a nyugatiakért akkor tájt az Oszmán Birodalomban. Törökországban, mint szunnita dervis élt, hogy ne kerüljön veszélybe. 

1861-ben tért vissza Budapestre, új ötlettel állt elő: elmegy és felkutatja a magyar őshazát. Rasid Effendi álnéven, az MTA támogatásával vág neki a veszélyes és kalandokkal teli útjának. Szunnita dervisként indult el Konstantinápolyból Iránba (Perzsa Birodalom) és a mai afganisztáni (akkor iráni területeknek). Nagyon rizikós útról volt szó. Egy nyugati ember, szunnita dervisnek öltözve a siíta Iránban! :-) Végül sikerült megúsznia a lebukási helyzeteket és 1864-ben visszatért Budapestre. (Ha kiderül, hogy ki ő valójában: megölik!) Itthon senki nem törődött vele, nem úgy mint nyugaton, Angliában. 

1865 és 1905 között a budapesti tudományegyetem keleti nyelvek tanára. MTA levelező tagja 1860-tól, rendes tag 1876-ben lett. Az Akadémia nem igazán volt oda Vámbéry ötletéért, hogy a magyar nyelv nem a finnugor, hanem a törökkel mutat rokonságot. 1871-ben ismét Londonba utazik, ahol a királyi körben is elismert tudósként tisztelték Vámbéryt.  Magyar Földrajzi Társaság egyik alapítója 1872-ben. Vallási karrierje sem egyszerű: zsidó, református, muszlim, idős korában állítólag a bahái vallás követője volt. 

Fodor Gábor az előadása címét arra alapozta, hogy a török és angol irodalomban egyértelműen kijelentik, hogy Vámbéry kémtevékenységet folytatott. Az angolok  kettős ügynökként titulálják. A törökök szerint is ügynök volt és cionista. Egy biztos, hogy 1889-1911 között a briteknek küldött jelentéseket az Oszmán Birodalomról. Helyzetjelentésekről van szó, megfigyelésekről. Fodor G. szerint, nem lehet mai értelemben vett ügynöki jelentésről beszélni. Viszont ezekért juttatásokat kapott haláláig. Cikkeket is írt Vámbéry, a külpolitikai helyzetről, s a Küzdelmeim című könyvében úgy dicsekedett, hogy ő az angol külpolitika irányítója. 

Kémnek azért sem lehet mondani, mivel a török szultán is tisztában volt azzal, hogy a briteknek írt Vámbéry. A kettős ügynök elmélet is megdől, hiszen csak Angliába írt. Vámbéry megszerette Törökországot és az iszlámot. Az oroszokat viszont nagyon utálta, ezért is támogatta a briteket ennyire. Fodor még azt is megemlíti, hogy Vámbéry német nyelvű naplójában az áll, hogy kém volt. Magyar fordításból már ki lett húzva, hogy kém lett volna. 

Az előadás bő 50 perc volt, a végén egy jó hangulatú beszélgetéssel és egy kis állófogadással ért véget az esemény. 

Itt tájékozódhattok röviden a Török Kávéházi Estekről, illetve keressétek a rendezvényeket a hivatalos facebook oldalukon. 

A kalandvágy, a repüléstől való félelem eddig ismeretlen utakra terelt. Hallottam már kósza híreket arról, hogy van, aki vonattal jutott el Isztambulig. Gondoltam magamban, hogy miért ne? Az olcsóbb repülőjegyekről már úgyis lemaradtunk a szaktársammal, és valahogy el kellett jutni az egy hét múlva kezdetét vevő nyári egyetemünk színhelyére, Isztambulba. Két nappal az indulás előtt, és öt nappal a tanfolyam kezdete előtt vettem meg a vonatjegyet Nyíregyházán, ahol szegény pénztáros néni még soha nem hallott ilyet, hogy van, aki vonattal jutna el Törökországba. A jegy 35 ezer forintba került, egy irányba. Menettértit megéri vásárolni, hiszen akkor 45-50 ezer forintból kijön oda-vissza. (Ez 2012-es adat, de gondolom túl sokkal nem drágultak a jegyek). A menettérti jegy egy hónapig érvényes. Sajnos Budapesttől Isztambulig nem ment közvetlen vonat, ezért többször át kellett szállnunk.

Egy verőfényes, szombat délután indult a vonat a Keleti pu.-ról. EuroCity-vel utaztunk, ami a határig percre pontosan tartotta a menetidőt. Gyönyörű tájakon robogott a vonat, és észre sem vettük, máris a magyar-szerb határon voltunk. Itt az útlevél ellenőrzés és a mozdonycsere elvett egy kis időt. Miután útnak indultunk, az első 40 km-t elég lassan tettük meg, közel egy óra (!) alatt (bár ezt a menetidőt a Budapest-Pázmáneum között közlekedők nem érezhetik túl soknak). De szerencsénkre csak fél órás késést szedtünk össze Belgrádig, ahova este 9 óra után érkeztünk meg, így pontosan fél óránk maradt a Szófiába tartó vonatra átszállni. Nem nagyon örültem volna, ha az éjszakát a belgrádi pályaudvaron kellett volna töltenünk. 
A vonatot hamar megtaláltuk, viszont azon hely már nem nagyon volt. Egy szerb család mellett találtunk végül két üres helyet. Többeknek azonban nem volt ilyen szerencséjük, és a folyosón állva utaztak. Az idő már kezdett lehűlni, és ez egy kicsit felfrissített minket, így könnyebben tudtunk ébren maradni. 

Kisebb sokk-ként ért minket, amikor a kalauz jött a jegyeket ellenőrizni, és szerb-angol-német keverék nyelven tudtunkra adta, hogy a vonat Skopjéba megy. Útitársammal kikerekedett szemekkel néztünk össze, de pár perc múlva kerítettek egy angolul beszélő fiatalt, aki elmagyarázta, hogy a kocsikat Nisben szétkapcsolják, és ott át kell majd mennünk a vonat végébe. A család nagyon kedves volt, hajnali kettő körül, Nisbe érve szóltak, hogy most kell átszállnunk, még a csomagokat is segítették levarázsolni a fenti csomagtartóról. Egy kisebb csatával felért, míg a hatalmas bőröndökkel átverekedtük magunkat a szük folyosón álló embertömegen a mögöttünk lévő kocsiba. Itt sokkoló látvány fogadott minket, szinte még a csilláron is emberek lógtak. Úgy döntöttünk, hogy rajtuk már nem verekedjük át magunkat, a hátrébb lévő szerelvényekben sem lehet jobb a helyzet, így megálltunk a WC előtti részen. Elég sokat vesztegeltünk Nisben, míg végül elindult a vonat. A biztonságra nem nagyon adtak, ha mi nem csukjuk be a hátsó ajtót, akkor akár láblógatva is utazhattunk volna végig.

A határig viszonylag kevés helyen álltunk meg. Aludni, sőt ülni sem tudtunk, felválltva guggoltuk, álltuk végig a kb 5-6 órás utat. Pirkadat után az élet is beindult a vonaton, az emberek- rajtunk keresztül- elkezdtek mosdóba járni, és némelyikük kíváncsian szóba is elegyedett velünk, az idősebbek németül, a fiatalabbak angolul. A határ előtt kisebb-nagyobb mozgolódásra lettünk figyelmesek, de ekkor még nem értettük, hogy mi történik.

A szerb-bolgár határon nem álltunk a szokásosnál többet. Én nagyobb ellenőrzésre számítottam, lévén, hogy Bulgária EU-s tagállam. A határ átlépése után már mintha gyorsabban telt volna az idő, és lassan megérkeztünk Szófiába. A végállomás előtt újra nagy mozgolódás támadt, és fura csomagokat kezdtek előszedni emberek a vonat minden zegéből-zugából. Volt, aki nem aprózta el, és utazótáskát pakolt tele, majd még mielőtt beértünk volna az állomásra, leszállt a már lassító vonatról. 

Bulgária fővárosában 12 órát kellett várnunk a csatlakozásra. Nagyon lassan telt az idő, de szerencsére az állomáson volt wifi, és haza tudtunk üzenni az otthoniaknak, hogy minden rendben van. A hosszú várakozás alatt eszünkbe jutott, hogy megkérdezzük, nem kell-e véletlenül valami plusz jegy a török vonatra. Jól is tettük, hogy utánajártunk a dolgoknak, mert kiderült, hogy 10 euróért kiegészítő jegyet kell venni, mivel a török vonat csak fekvőhelyes kocsikkal közlekedik.

Szófiában nagyon vigyázni kell a "segítőkész" emberekkel, akik szívesen cipelik helyettünk a csomagot, segítenek felszállni a vonatra, viszont mindezt jó pár eurós "hálapénzért" teszik, amit persze csak utána kérnek. 

A vonatunk hét óra körül indult. Megvártuk, míg a török kalauz ellenőrzi a jegyünket, majd magunkra csuktuk a kupé ajtaját, és útitársam mély álomba is szenderült. Én zenét hallgatva néztem még a tájat napnyugtáig, majd engem is elnyomott az álom, hiszen addigra már több, mint 24 órája nem aludtam.

A bolgár-török határon ébredtünk fel hajnali kettő körül, amikor dörömböltek a kupéajtón, hogy "passport controll". Átérve a török oldalra le kellett szállnunk a vonatról, majd az útlevél és vízumellenőrzés után buszokhoz tereltek minket, és azzal folytattuk utunkat. A török buszok nagyon kényelmesek, és ez esetben túlzottan légkondicionáltak is voltak. Egyszer álltunk meg egy rövid pihenőre. Reggel hat órakor végre elértük Isztambult, és leszállva a buszról, a hajnali napsütésben mélyet lélegezhettem a tenger illatától a friss hajnali levegőbe, majd útnak indultam megkeresni, és elfoglalni a kollégiumi szállásomat...